Mit jelképez a föld pora és a lábak megmosása?

Ábrahám messze földön híres vendégszeretetéből egyebek mellett egy érdekes kulturális tényt is tanulhatunk a korabeli bálványimádókról.

Ábrahám ugyanis ezzel fogadta a három ismeretlen vendéget, akikről később kiderült, hogy angyalok:

„Vegyenek egy kis vizet, és mossátok meg lábaitokat, és támaszkodjatok meg a fa alatt!” (Mózes 1., 18:4)

Ugyan több helyen is szerepel a Tórában a láb megmosásának motívuma (pl. 24:32, 43:24), itt azonban Rásinak feltűnik, hogy ez még azelőtt megtörténik, hogy egyáltalán bejöhetnek Ábrahámhoz:

„Azt gondolta, hogy arabok, akik leborulnak a lábaik porának. És különösen odafigyelt arra, hogy ne vigyen bálványt a házába.”

Furcsa: vajon tudunk olyan ősi népcsoportról, akik valóban a port tekintették volna istenségnek?

A Máhárál ezt egyáltalán nem is tekinti kérdésnek, hiszen maga a Tanach tanúskodik arról, hogy igenis létezett olyan nép, aki a legyet tekintette istenségnek.

Báál Zevuv (másképpen írva: Belzebub), szó szerint: a legyek ura. Ld. Királyok 2., 1:3. Hozzá kell tenni, hogy a korabeli források nem erősítik meg egyértelműen, hogy valóban a legyet tekintették volna istenségnek. Egyrészt, maga a név szó szerinti jelentéséből sem ez következik, másrészt az sem volna precedens nélküli, ha a próféta egy valóságos, meglévő bálvány nevéből űzött volna gúnyt, szójátékot, annak nevének átírásával.

Mindezzel együtt elárulja, hogy ez az utazó – valószínűleg a mai beduinokhoz hasonló – csoport számára az út volt a megélhetés, és ezért imádták a port.

A Mizrachi szerint a por nagysága a szemükben éppen a kicsiségében rejlett. Úgy gondolták, hogy ez minden létező alkotóeleme (az atomhoz hasonlóan), és mivel minden ebből áll, így ez a legfontosabb elemi részecske.

A Náchálát Jáákov (Jákob Loberbaum, 1760-1832) magyarázatában már elrugaszkodik a szó szerinti olvasattól, és minden szó mélyebb, szimbolikus jelentését igyekszik megfejteni.

Szerinte a láb [regel] szó másik jelentése: ok. A túlzott racionális meggyőződés valóban az ok-okozati összefüggések feltárását tekinti a megértés csúcsának – azaz bálványozza azt.

Azonban a felszíni okozók mögött általában mélyebb valóság húzódik meg, és a Teremtő Gondviselése. Emiatt ez a hit valójában olyan értéktelen, mint a por – ezért nevezik ezt a Bölcsek úgy, hogy „a lábaik porának hajolnak meg”.

A Náchálát Jáákov e hasonlat folytatásaként olvassa a mondat további részét is: „támaszkodjatok meg a fa alatt”. A fa pedig az igaz embert jelképezi (ld. Rási, Mózes 4., 13:16), akinek az árnyékában valódi megnyugvásra és védelmezésre lelhetnek.

Ha viszont már az igaz embereknél és a lábaik poránál tartunk, akkor nem tud nem eszünkbe jutni Bölcseink klasszikus mondása minderről:

„Joszi ben Joezer mondta: legyen a te házad gyülekezés háza a bölcsek számára, és porozódj be lábaik porával.” (Pirké Ávot 1:4)

Ebből azt láthatjuk, hogy az igaz embereknek, a Tóra tudósainak még a lába pora sem olyasvalami, amit le kellene mosni, sőt, éppen ellenkezőleg: azt tanácsolják, hogy mi is ettől legyünk porosak.

De mit is szimbolizál pontosan a por?

Sokféle filozófia foglalkozik a négyféle elemmel, amiből a világ összeáll: tűz, víz, levegő (szél), por (föld). A kabbalisztikus hagyomány ennek a négy elemnek négy emberi hajlamot feleltet meg: gőg, vágy, fecsegés, önmagunk alulértékelése (ld. Sááré Kedusá 1:2).

Eszerint elképzelhetjük, hogy a korabeli bálványimádó népek porimádata a túlzott szerénység filozófiája volt. Azt gondolták magukról, hogy nem érnek semmit. Ennek tökéletes ellentéte volt az, hogy „támaszkodjatok meg a fa alatt”, ahogy a Náchálát Jáákov is magyarázta – az igaz embernek igenis jelentős az értéke.

A Bölcsek, Tóratudósok szerénysége azonban más. Náluk már kialakult az a szükséges egyensúly, a helyes önértékelés, amiben a pozitív önkép, saját értékek és fontosság tudata harmonikusan megfér a szerénységgel, az alázattal.

Náluk saját maguk tisztelete nem mond ellent a másik ember tiszteletének (ld. még Pirké Ávot 4:1).

Ezért: „porozódj be lábaik porával” – a szerénység igenis fontos érték, de csak a Tóra ismeretében. Ha az nincs meg, akkor „por és hamu vagyok” tudata egyáltalán nem biztos, hogy a helyes úton vezeti az embert.